A „körülményeket” ugyanis úgy hívták, hogy szocializmus. Megemészthetetlen volt a régi vágású polgárember, a volt református pap s a magyar irodalom és latin nyelv tanára számára.
Pápa, a patinás diákváros sok neves professzort adott a magyar pedagógiának, ám közülük is az egyik legismertebb Csapó Gyula, a roppant műveltségű magyar–latin tanár, aki 1955–1991 között diákok ezreit oktatta a pápai Türr István Gimnáziumban szép magyar nyelvünkre és igyekezett megismertetni velünk a latin nyelv csodáit. Legkedveltebb költője Arany János volt, akinek alábbi sorait életelveként vallotta, s amire a diákjait is mindig intette: „Legnagyobb cél pedig itt e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben”.
Hogyan is szimpatizálhatott volna ő – a talpig humanista, istenhívő ember, a klasszikus görög–latin műveltségű tanár – a rákosista és kádárista világ embertelenségeivel, nyomasztó szürkeségével? Ő mégis mindig képes volt megőrizni a belső harmóniáját, szabadságát – nyilván nem volt ez egyszerű számára –, és szuverén egyéniség tudott maradni. Mintha csak kívülről szemlélte volna azt a kicsorbult világot. Kristóf Attila író, újságíró vélekedett így egykori tanáráról: „A tehetséget és a teljesítményt mindennél többre becsülő lénye egyszerűen kirekesztette tanítványai érzésvilágából a korszak egyenlősítő és szürkítő szellemét”.
Egy másik tanítványa pedig – Hauber Károly, a Türr gimnázium mai tanára – így emlékezett a legendás pedagógusra annak halálakor: „Pápa utóbbi évtizedeinek egyik legnagyobb tanáregyénisége távozott közülünk. Csak a szellemiségét hagyta hátra. A tudásnak és az emberségnek európai mércéjét, amelyet generációknak adott át egy olyan korban, amelytől igen távol állt az európaiság”.
Csapó Gyula tiszta lelkületű, tisztességes és sziklaszilárd erkölcsiségű ember volt. Ahogy mondanák: talpig becsületes és igazi úriember. Aki pontosan tudta, hogy mi az érték és mi a bóvli, a hamis. Az emberi jellemre és teljesítményre mindig két jelzőt használt: derék vagy hitvány. Ebben is igaza volt, ebbe belefért minden lényeges: mert valaki vagy derék (becsületes, jellemes, tisztességes), vagy hitvány (hanyag, lógós, bűnre hajlamos) ember.
A kor, amelyben tanított, hitvány volt számára, de hitte – amit kedvelt költője, Arany János írt –, hogy „az erőtlen csügged, az erős megállja”. A diákok előtt sosem bírálta a kort, no de gesztusai, fanyar mosolyai vagy éppen grimaszai mindent elárultak. Maliciózus megjegyzései: „KISZ-ezünk, KISZ-ezünk...?” Az irodalom „professzoraként” nem tudott mit kezdeni az ilyen kifejezésekkel, hogy „szocialista realizmus” vagy „szocialista demokrácia”. Tudta: a demokráciának nincs jelzője, mert az vagy van, vagy nincs. Beszélt ugyan – kedvetlenül – az úgynevezett szocialista realista művekről is, ám amikor Aranyról vagy Babitsról volt szó, szinte átszellemült, kivirult, szárnyalt. Órákon át tudott volna beszélni a nagy költőkről, írókról. Mi, diákok pedig – ha a tanár úr belelendült – nem szóltunk, hogy kicsengettek már, hanem áhítatos csendben figyeltünk a csodára: Csapó tanár úr kedvelt költőiről, íróiról beszél. S nem középiskolás fokon...
No, és azok a latinórák... Ciceróról, Ovidiusról vagy Senecáról éppúgy órákon át tudott volna beszélni – nagy kedvvel –, mint Arany Jánosról. Volt egy játékos – ám nagyon is komoly – szokása: elkezdett latinul egy idézetet, majd rámutatott valamelyik diákra, akinek azt folytatnia kellett. Ha nem tudta, bizony hitvány diáknak minősült. A tanár úr kedvence talán Cicero volt, s ezt a bölcseletét gyakran „bedobta”: „Consuetudo laborum perpessionem... (és a kiszemelt diáknak vágnia kellett rá), hogy „dolorum efficit faciliorem”. Azaz: „a küzdelmek megszokása könnyebbé teszi a szenvedések elviselését”.
Akkoriban csak sejtettük, ma már talán tudjuk is, miért éppen ez és ehhez hasonlóak voltak a tanár úr kedvenc idézetei. Csapó Gyula, Pápa legendás tanára 100 éve született (1916. február 5-én). És 25 éve halt meg. Olyan tanáregyéniség volt, aki EMBER tudott lenni „mindég, minden körülményben”.
Józsa Benő
forrás: https://veol.hu/
