Diáktársaim, kedves tanáraink és jómagam április 12-én, vasárnap reggel indultunk útnak. A korai kelés mindenkire rányomta bélyegét, a buszozás első néhány órája nagyon halkan, szinte csendben telt el.

Ahogy a Nap felkelt, mi is feltöltődtünk energiával, és az utastérben egyre nagyobb hangzavar lett úrrá. Két-három óránként megálltunk, lábainkat megtornásztattuk, majd továbbindultunk. Kora délután tűnt fel csak mindenkinek, hogy már bizony német nyelvterületekre értünk: először Ausztria, majd Németország következett. Az osztrák Kronehit nevű rádiócsatornát hallgatva felbátorodtunk, és mi is dalra fakadtunk. Előkaptunk egy zsebhangszórót, és hála a modern technikának, a kisbuszt német zenék árasztották el. Megjött a jókedv, a német életérzés, és ami a legfontosabb, a nyelvtudásunk is felszínre került. Ilyen eufórikus állapotban érkeztünk meg Schwetzingenbe este hat óra tájékán. A buszról leszállva mindenki buzgóan kereste német cserediákját, cserediáklányát, majd a találkozástól felfrissülve mindenki hazatért, és elfoglalta saját ideiglenes otthonát. Egy gyors családi bemutatkozás, körbevezetés és vacsora után ágyba dőltünk, hogy kipihenjük a 12 órás utazás fáradalmait, és, hogy kellő erőt gyűjtsünk a hét további napjaira.

Az első napot máris egy lehetetlennek tűnő hétórai keléssel indítottuk, ezt követően elindultunk egy egész napos kirándulásra - a Pfalz felfedezésére. Délelőttünk javarészt a Triefels vára megtekintésével telt. A kilátás csodás volt, a friss hegyi levegő új erőt adott nekünk, a vár látványától pedig le voltunk nyűgözve. Egy gyors körbejárás és történethallgatás után Annweilerbe mentünk, visszaereszkedve a hegyek lábaihoz. Ebben a szép kis régi városban ebédeltünk, és egy kevés barangolás után Landau felé vettük az irányt. A program részeként meglátogattuk az állatkertet, később pedig a belvárosba mentünk. Itt kaptunk lehetőséget egy kis szabadságra; vásároltunk, kávéztunk, fagyiztunk, ettünk-ittunk. Fáradtan sétáltunk vissza a buszhoz, és este fél hétkor már a Hebel Gymnasium parkolójában vártuk német pótszüleinket, hogy hazajuthassunk.

Schulzeit! Kedden reggel betekintést nyertünk a német iskolafalak közé, tanórákon vettünk részt cserediákjainkkal együtt, majd elgyalogoltunk Schwetzingen szívébe, a belvárosba. Tizenegy óra magasságában megérkezett a Városháza elé a polgármester - , vagy ahogy mi tanultunk, az Oberbürgermeister - és elmondta köszöntőbeszédét, melyet követően megajándékoztak minket a helyi önkormányzat, és a Hebel Gymnasium igazgatósága nevében. Kaptunk enni- és innivalót és egy táskát. A helyi újság riportere termett a helyszínen, és néhányunkkal még interjút is készítettek. A Városházát elhagyva a német cserediákok vezetésével felfedeztük Schwetzingen kis utcáit. Ebédeltünk, fagyiztunk, és néhányan vásároltunk is. Egy félórányi pihenést követően azonban továbbálltunk, következő célpontunk a Schlossgarten volt. A nagy meleggel kicsit dacolva, de a kert szépségétől elámulva jártuk végig a hatalmas területet. Láttunk angol- és franciakertet, viaduktokat, vízköpőket, tavakat, kisebb patakokat, virágoskerteket, gyönyörű hidakat, láttuk a Musheét - egy török templomot -, és voltunk a „Világvégén” is. Négy körül járt az óramutató, mikor hazatértünk, és kezdetét vette a családi délután. Közel tízen összeverődve kerestük fel a schwetzingeni lézerharcpályát, ahol több mint két órán keresztül szórakoztunk. Fáradtan és felejthetetlen élményekkel tértünk haza, azonban az este még nem fejeződött be. Egyesek egy bárba tértek be, és ott múlatták az időt, mi pedig egy másik diák családjánál vacsoráztunk többedmagunkkal. Hazaértünk, és mint egy jóllakott napközis, úgy dőltünk be az ágyunkba. Egy gyors tusolás után lefeküdtünk, hiszen még rengeteg energiára volt szükségünk, mert ez még mindig csak a második napunk volt.

A harmadik nap hasonlóan kezdődött, mint az előtte lévő. Iskolába mentünk, aktívan részt vettünk a németnyelvű tanórákon, de délben távoztunk, hiszen már hasunk is árulkodott arról, mit kéne tennünk. Csak magyar diákok és tanárok gyűltünk össze a menzán, és egy kiadós ebéd után Heidlbergbe utaztunk. Megérkeztünk a kastélyhoz, bejártuk a körülötte lévő zöldellő parkot. Nem akartunk hinni a fülünknek, amikor kedves tanáraink közölték velünk a csodás hírt, hogy a kastélyban magyar idegenvezetés lesz! Örömmel és boldogsággal telve fedeztük fel a kastély romjait, számos érdekes és izgalmas történet kíséretében. Következett a belváros! Sikló segítségével ereszkedtünk le a hegyoldalon és mindenki belevetette magát a zajos német utcák világába. Ajándékbolt, Németország legrégebbi szállodája, édességbolt, fagyizó, pizzázó és kávézó; volt itt tehát minden, mi szem szájnak ingere. Pénzünk közel felére csökkent, de tartalékoltunk, ugyanis tudtuk, a következő napon még nagy szükségünk lesz rá. Este a Bajnokok Ligája keretein belül mérkőzött meg a müncheni óriásklub portugál ellenfelével, ezért nem is volt kérdéses a program. Vacsora után találkoztunk egymással, beültünk egy bárba, és közel harmincan néztük árgus szemekkel az FC Porto - FC Bayern München mérkőzést. Sajnos nem adatott meg az a szerencse, hogy láthassuk, hogyan is örülnek a németek a bajor sikernek, így az 1:3-as végeredményt tudomásul véve, söreink elfogyasztása után hazaindultunk.

Elérkezett a „várva nem várt” utolsó nap. Azonban a csütörtöki program rászolgált arra, hogy megkoronázza ittlétünket - Frankfurt következett. A város közelében már láttuk az égbe emelkedő felhőkarcolókat, és az elképesztő látvány töredéke sem volt annak, melynek később részesei lehettünk. A belvárosban lévő nagy kocsisor ellenére viszonylag gyorsan elértük úti célunkat, leszálltunk a buszról, és a Main Towerhöz sétáltunk. Megkaptuk jegyeinket, átkutattak minket, megvártuk egymást, és beszálltunk a liftbe. Ötvenkét emelet. Legfeljebb negyvenöt másodperc alatt. Tizennyolc kilométer per óra. Ilyen elképesztő adatokkal rendelkezett a felvonó, így nem is csoda, hogy életünk talán legélvezetesebb liftezése volt ez. Megérkeztünk az épület tetejére, ahol szavakkal körülírhatatlan kilátás tárult elénk. A háromszázhatvan-fokos panoráma nyomós indok volt több száz kép elkészítéséhez, így szabad memóriát nem kímélve kattogtattuk telefonjainkat, fényképezőgépeinket. E közel mennyei élmény után a belváros régebbi részeibe indultunk, ahol megtekintettük a Paulskirchét vagy például a Römert, az első német császár megkoronázásának helyét. Goetheről már mindenki hallott. Goethét már sokan olvastak. Ennél talán kevesebben látták a házát. Ezen szerencsés emberek közé tartozunk már mi is. A hatalmas Goethehaus egészét bejárhattuk, és hála a pompás idegenvezetésnek, minden szoba rejtelmébe betekintést kaptunk. Frankfurt felhőkarcolóin és régi épületein kívül azonban sétálóutcájáról is híres. A sok kilométer hosszú szakasz bejárhatatlannak tűnt. Megkerestük a legszimpatikusabb ajándékboltot, bevásároltunk mindenféle szuvenírt, és megtömtünk hasunkat német finomságokkal kezdve a Currywursttól a Bratwurstig. Visszatértünk Schwetzingenbe, mindenki hazament, lepihent, bepakolt. Utána pedig... nem. Még nem mentünk haza. Azért készülődtünk már össze, hogy másnap reggel ne kelljen ezzel fáradoznunk. Mindenki kicsípte magát, összegyűltünk az egyik német cserediák házánál, és megmutatták nekünk, hogy hogyan buliznak ők. Megkóstoltunk német sörspecialitásokat vagy például az eddig számunkra ismeretlen koktélt, a Milchrumot. Kicsit furcsálltuk ezt a kombinációt, de az édeskés íz mindenkinek ínyére volt. Barátságunk a németekkel ezen az estén mélyült el igazán, előre rossz volt arra gondolni, hogy másnap bizony indulunk haza, itt hagyva ezzel őket, pótcsaládjainkat, és szeretett testvérvárosunkat.

A reggel rideg homályában könnycseppek fagyasztották tovább a hangulatot, a szomorúság lett úrrá mindenkin. Ölelkeztünk, puszilkodtunk, fényképezkedtünk, és egy kicsit sírtunk is. Csomagjainkat felpakoltuk, elfoglaltuk helyeinket a kisbuszban, és bámultunk az ablakon. Talán el sem akartuk hinni, hogy vége, hogy elmegyünk. Integettünk és vigyorogtunk, a kisbusz motorja beindult, elkezdett pöfögni a kipufogó, a kerekek lassan fordulni kezdtek, és a busz elindult. Hazafelé mindenki pihent, az utastér csendes volt. Megpróbáltuk eltervezni, mit mesélünk majd otthon, mit írunk az iskolai fogalmazásba, de lehetetlennek tűnő feladatba fogtunk. Élményeink és emlékeink szinte leírhatatlanok...

Molnár Martin